Hatalmas utat jártam be már eddig is, és gyanítom, hogy az út is végtelen.
Elmesélni nem tudom, mert a szavak képtelenek arra, hogy átadják mindazt, amit
átéltem, és ami megváltozott bennem. Mégis itt ülök a gép előtt és írok, mert
valahogy, valami formába kívánkozik. Hát legyen.
Ahogy mindenkinek, nekem is megvannak azok a sarkalatos történések, traumák az életem bizonyos szakaszait illetően, amelyek élménye belém égetett bizonyos programokat. Olyanokat, mint: "ha azt akarod, hogy szeressenek, akkor tégy úgy, ahogy elvárják" ... "csavard le a szereteted lángját, mert ha nagyon szeretsz valakit, akkor elveszíted, és az pokoli fájdalommal jár" ... "ne bízd rá a lelkedet és a szívedet senkire, mert visszaélnek vele" ... és egy csomó más apróság, amelyek miatt egyre jobban nem éreztem jól magam a bőrömben. Sokan mondják, hogy nagyon érzékeny vagyok, és talán túlreagálok dolgokat. Lehet, de hát kérem, ez vagyok én ... úgy értem, ez is én vagyok. S, talán nem véletlen, hogy ennyire érzékeny lettem az évek során, különösen azóta, amióta elindultam a saját utamon.
S, hogy mi
változott? A hullámok
hátán lovagolva, szélsebesen mentem fölfelé, majd zuhantam alá, és úgy tűnt,
hogy ennek a folyamatnak nincs se vége, se hossza. Hozzáteszem, nem szeretem a
hullámvasutat, és mégis hagytam, hogy ez a folyamat megtörténjen bennem, mert
már nagyon időszerű volt.
Az eredmény
pedig: egyre jobban
látom magam, ahogy a különböző szituációkban működöm. Rálátok a régi sémáimra,
azokra a programokra, amik meghatározzák a viselkedési mintázataimat ... látom,
hogy ezek közül melyik az "enyém" és mik azok, amiket az
"ősöktől kaptam" illetve vettem át öntudatlanul. Már nem zuhanok bele
egy-egy szerepbe, amit játszom. Mindannyian szerepeket játszunk, de nem
mindegy, hogy ezekkel a szerepekkel mennyire azonosulunk. Vannak még
szenvedéseim, de sokkal gyorsabban túl jutok rajtuk. Régen a nap 24 órájában
tudtam nagyon szomorú lenni. Ma ez már nem így van. Iszonyúan tudtam sajnálni
magam, ma már ezt is másképp kezelem. Tudom, hogy mindenkiben ott élnek az
elkeseredett, elhagyatott, magányos, félős, visszahúzódó részei, és ezek a
részek időnként nagy erővel jelentkeznek be. Semmi más nem gyógyítja őket, mint
a figyelem és a szeretetteljes elfogadás. Ezt sokáig kívülről vártam, kívül
kerestem. Ma már tudom, hogy én vagyok az egyetlen, akiből ez kiindul, és, ha
én nem tudom szeretni és elfogadni ezen részeimet, akkor senki sem fogja. Így,
ha felbukkannak, egyszerűen szeretettel átölelem őket, és hagyom, hogy abban a
belső térben ők is létezzenek, ha létezni kívánnak. Hely van bőven :) elférnek.
Ha bezárnám őket az érzések elnyomásával, az valamilyen betegség alapjául
szolgálhatna. Ha átadnám nekik a hatalmat, mert annyira azonosulnék velük,
akkor pánikból, félelemből és egyéb hasonló érzésekből táplálkoznék, és ezek
vezérelnék az életemet. Ehelyett rájuk tekintek, és csendben elfogadom a
jelenlétüket, átitatom őket fénnyel és szeretettel, és továbblépek. Hadd
meséljek el egy konkrét példát, hogy jobban megértsd, mire gondolok.
A minap egy
olyan szituációba kerültem, ahol egy kérdésemre nem kaptam választ. A kérdés
fontos volt (számomra), és nagyon vártam a választ. Miközben szemtől szemben
álltunk egymással, határozottan éreztem, hogy két út nyílik meg előttem: az
egyik a kétségbeesésem által irányított módon, a másik a nyugalom, minden
rendben van érzése által irányított módon. Szó szerint érzékeltem, ahogy egyre
erősödik bennem a kétségbeesés, és ha ez így megy tovább, akkor nemsokára
idegesen kiabálni fogok, mert igenis tudni akarom a választ. Eközben érzékeltem
a háttérben a bennem lévő nyugalmat is. Vettem egy hatalmas levegőt és azt
mondtam magamnak: ide figyelj, ha akarsz, tombolj, de csak itt belül, mert én
most nem adok neked hangot, másképp szeretném lekommunikálni ezt a dolgot.
Néhány pillanat múlva a kétségbeesés alábbhagyott, és olyan mondatok jöttek ki
a számon, amiket a kétségbeesés soha nem tudott volna megszülni.
Tudatában
lenni annak, hogy mi történik bennünk, hatalmas erő. Ekkor nyílik meg a tudatos
választás lehetősége. Az alsó asztrálban vagyok-e, és a félelmeim irányítanak,
vagy magasabb dimenziókból táplálkozom, a béke és a nyugalom szféráiból ...
nagyon nem mindegy. Ám ezek rezgések, hullámok. Mindkét világnak különböző a
rezgésszintje. A kérdés csak az, hogy én magam melyikre hangolódom rá, és hogy
képes vagyok-e megemelni a rezgésszintemet. Érzékelem-e ebben a stresszes
világban a bennem lévő békét és nyugalmat? Érzékelem-e a káoszon túl, hogy
mindig rend van, minden pillanatban?
Utazásom
ezen állomásán azt látom, hogy mindenkinek égető szüksége van arra, hogy
ezekkel a dolgokkal tisztában legyen. Hogy egyre jobban képessé váljon arra,
hogy érzékelje és őszintén megismerje önmagát. Hogy ne egy elképzelt énképet
építsen továbbra is, ami a legváratlanabb pillanatokban képes összeomlani,
hanem felfedezhesse valódi önmagát. Én a RINGATÁSBAN találtam meg azt, ami
ehhez hozzásegített. Ez olyan, ami felráz abból, amiben benne vagy jelenleg,
ami biztonságos teret ad ahhoz, hogy kinyisd a szemed, és ráláss a dolgokra, és
ami megtanítja neked azt, hogy benned van az összes titok nyitja ... megtanítja
a szemlélődő figyelmet és a csendet úgy, hogy közben megtanít kapcsolódni
önmagaddal és másokkal ... a ringatásban nem kell önmagadon dolgozni, csak
hagyni, hogy a dolgok megtörténjenek ... Talán pont ezért nem könnyű, mert
annyira végtelenül egyszerű ... de próbálkozz bármivel is, a csendben jön elő a
kérdéseidre a válasz. A ringatásban pedig mindez benne van. Benne vannak a nagy
és a kis hullámok, majd a tükörsima víz, és benne van az óceán mélysége is ...
a legszebb önismereti módszer, amivel valaha találkoztam. Adni és kapni,
kapcsolódni, szeretni és szeretve lenni.
Egy
tanítványom azt mondta az első tanfolyami napon, hogy: "ez az, amire
mindenki vágyik, csak senki nem tud róla, hogy van ilyen". Hát én most
elmondom neked, hogy Te is tudd: IGEN, VAN ILYEN. MEGTAPASZTALHATÓ. HA AKAROD,
AKKOR SZÁMODRA IS ELÉRHETŐ. KIPRÓBÁLHATÓ. ALKALMAZHATÓ.
Hálás vagyok
a sorsnak, hogy ide vezetett, ahol most vagyok. S, hogy jó úton járok-e? Nem
tudom, mert mondhatnám, hogy nincs jó és nincs rossz, csak út van, de ehelyett
azt mondom, amit érzek. Jól érzem magam a bőrömben ... és ez ahhoz képest ahogy
indultam, hatalmas változás.
Engedd meg,
hogy egy Márai idézettel zárjam soraimat, ami épp a napokban újra felbukkant
előttem. Beleillik a képbe, hiszen mindennek megvan a miértje, akár tudunk
róla, akár nem ... s, amikor látszólag minden a feje tetejére áll, akkor épp
olyan változás hullámain lovagolunk, ami nagyon időszerű, hiszen látható jelei
vannak a fizikai síkon is:
"Kezdem
gyanítani, hogy mindabban, ami fontos és másíthatatlan, nincs véletlen. (...)
Vannak pillanatok, amikor játszik velünk az élet, s kissé összecseréli bennünk
mindazt, amiről azt hittük, hogy végleges." (Márai Sándor)
Köszönöm,
hogy elolvastad.
