ÍRÁSAIM

A lélek kertje

A minap felerősödött bennem mindaz, amit a Veletek való beszélgetések során elmeséltetek. Az a sok kérdés, hogy hogyan és merre tovább, a (pár)kapcsolati problémák, anyagi és egészségi nehézségek, bizonytalanság, kétely, a tisztánlátás hiánya, és ezek eredményként a kétségbeesés. Olyan súllyal nehezedett rám a saját történetem mellett a tiétek is, hogy már – már agyonnyomott, amikor bevillant egy gondolat: ahogy én tisztulok, úgy tisztul le bennetek is minden. Legyen hát erőm a mélyére menni annak, ami az én témám, így segítve meg a hozzám kapcsolódókat a saját fejlődésükben, tisztulásukban.
Vettem egy mély levegőt, és elindultam a számomra éppoly nehéznek tűnő befelé vezető úton. Nehéz, mert fáj, sebeket tép fel, bűntudatot ébreszt, rosszként tűntet fel, vagy épp gyenge áldozatként, aki nem tehet az égvilágon semmiről. Marcangol az önvád, a bűntudat jutalma a fájdalom, az áldozatiság hozománya pedig az önsajnálat, ami a szomorúság végeláthatatlan leplébe burkolja fuldokló lényemet. Sűrű, nagyon súlyos, nehéz energiák. A földi pokol mély bugyrainak olyan ingoványa ez, amiből nincs menekvés. Nincs. Egészen addig, míg fel nem teszem magamnak a kérdést: mi történik valójában? Hol vagyok? Ki vagyok? Mivel azonosulok? … és ekkor végre elkezdek lélegezni, mélyen, és még mélyebben!
Ráébredek arra, hogy ezek nem ÉN vagyok. Ezek pusztán régi-régi energiák, régmúlt tapasztalatok megnyilvánulásai. Ha úgy tetszik, árnyoldalaim. Valaha, amikor a tudatosságnak azon a szintjén jártam, úgy éltem, s ezeket tapasztaltam. Megéltem ’jót’, és ’rosszat’, voltam ’jó’ és ’rossz’ ember, ám mindez már a múlté. Most azonban minden szembe jön. A feladat, hogy MINDENnel képes legyek szembenézni, rálátni, és magamba fogadni, mint az elkószált bárányt, aki hazatalál. Nem kell, hogy egyszerre történjen, és egy pillanat műve legyen. Időt adok magamnak. Minden nap
bemegyek lelkem kis kertjébe, és megtisztítom, ápolom, gondozom a részeit. Megmetszem a fákat, bokrokat, hogy a Fény átszűrődhessen rajtuk, és varázslatossá tegye az árnyteret. 
Gondolj csak bele. Mekkora a különbség egy magára hagyott kert, és egy olyan között, aminek gondoskodó gazdája van. 
Ha őszinte akarok lenni, akkor kimondom: igen, bizony a könnyebb részeken eddig is rendet tartottam, de a nehezebb területeket elhanyagoltam. Nem akartam foglalkozni velük, mert úgy éreztem, hogy nem bírom el, hogy túl fáradt vagyok ehhez, hogy nincsenek megfelelő eszközeim. Most azonban eljött az idő, hogy tudatosítsam magamban: minden eszköz adva van! Rajtam áll, hogy mihez kezdek velük. 
Megteszem az első lépést, a többi már jön magától. Hiszen a kertem egyre tisztább, egyre szebb, egyre élőbb, és ragyogóbb. A saját tempómban haladok. Lehet, hogy más ember szemével nézve lassú vagyok, és az is lehet, hogy egy harmadik félhez képest túl gyors. Nem számít. Az számít, hogy önmagamhoz képest mekkorát lépek! 
És lásd a csodát! Ez itt egy más világ, pedig sehova sem mentem. Mégis a pokolból a mennyekbe érkeztem. Hálás vagyok mindazért, ami valaha voltam, hisz ez az út, ezek a tapasztalások vezettek ide, ahol most vagyok. Visszanézve másként látom már eddigi utamat, s befogadom magamba minden árnyoldalamat. A beléjük vetített energiát most visszaveszem, így szűnik meg a hatalmuk fölöttem. FÉNY vagyok, s minden, ami hozzám közel kerül, FÉNNYÉ válik. A SZERETET a valódi minőségem!

Lelkem kis kertjében egyre több a szeretet, ebből küldök most egy cseppet ... Neked :)








Mintha megállna a tér - pihensz, vagy megrekedtél?

Minden elmúlik … nem lehet elégszer tudatosítani. Különösen életünk olyan periódusaiban, amikor úgy érezzük, hogy megállt körülöttünk minden, sem előre, sem hátra nem mozdul. A megállás sokféleképpen megélhető. Lehet pihenő, egy hosszabb-rövidebb szünet, amikor átgondolhatjuk eddigi tapasztalatinkat, befelé figyelhetünk, és megérthetünk összefüggéseket, a történések miértjeit és hogyanjait. 

Lehet azonban megrekedés, ami súlyos energia. Lehúz, és fogva tart a hozzá kapcsolódó félelem, és kétségek miatt. Hátra arcra késztethet, függően attól, hogy vajon a félelmünket tápláljuk-e jobban a hitünknél. 

A megállás némasága félelmetes, de jusson eszünkbe, hogy ez nem más, mint próbatétel. Voltaképp egy nagyszerű lehetőség arra, hogy megtudjuk milyen erős a hitünk, mennyire vagyunk képesek ráhagyatkozni az univerzum rendező elvére, mennyire vagyunk hajlandóak meghallani a belső hangot, vagy ehelyett régi minták után kapkodva a jól bevált, bár nem annyira szeretett megoldások után nézünk. Pánik helyett inkább kérdezzük meg magunktól: Mi ez az egész? Hogyan jött létre? Mit akar megmutatni? Hova vezet? Mi rejlik benne? Mit tegyek? Mit csináljak másképp? Hogyan érzek? Hova vezetnek ezek az érzések? Mi a legjobb megoldás ennek a helyzetnek a megoldására?

A kérdések kapukat nyitnak. Bennünk. Olyan lehetőségekre mutatnak rá, amiket a félelem eltakar a szemünk elől. Nem baj, ha a félelem ott lapul a háttérben. Tegye bátran, hisz ő is a részünk, ő is bennünk van. Ám nagyon fontos tudni, hogy ki irányít. A félelem a bizalmatlanság állapotából látja a helyzetet, és megelégszik valami biztonságosnak tűnő átmeneti megoldással, amiről hamar kiderül, hogy csupán illúzió, ráadásul vacakul fogjuk érezni magunkat miatta. A belső hangunk a bizalom állapotából tekint a világra. Tudja, hogy minden úgy van jól, ahogy van. Tudja azt is, hogy megoldódik, mert a lehetőségek széles skáláját is érzékeli abból a magasságból, ahol ő van.
Ráhagyatkozás, bizalom. Ez a kulcs. Ekkor tudunk kapcsolódni önnön Magunkhoz, és ekkor jönnek azok a dolgok be az életünkbe, amire oly nagyon vágyik a szívünk-lelkünk. Nagy feladat. Tudom. Élem. 

Miközben e sorokat írom, átjár a szeretet hulláma, olyan fantasztikus valami, ami semmilyen érzéshez nem fogható. Végtelen, szétáradó, mély, puha és biztonságos. Nincs mitől félni. Minden végtelenül rendben van.




Kérdések birodalma - gyermeki kíváncsiság avagy a szabadulás útja a dobozba zárt világból



Gyermekként annyira nyilvánvaló, hogy kérdezünk. Ezer és ezerféle kérdés fordul meg a fejünkben, és nem félünk attól, hogy hangosan ki is mondjuk a kérdéseinket. Mi ez? Hogy működik? Mit csinál? Mit akar? Hova megy? Miért megy? Honnan jön? Mit keres? ...
Soha nem felejtem el, amikor a fiam két évesen egy harminc perces busz úton megállás nélkül végig kérdezett. Egyik kérdés a másik után, a válaszokból szükségszerűen következve a további kérdések. A lányom ezt tovább fokozta úgy, hogy amikor kinyitotta a szemét reggel elkezdett beszélni, s ezt addig művelte, amíg álomba nem ájulta magát.



A gyermeki kíváncsiság ott él bennünk, mindegy, hogy hány évesek vagyunk. A kérdések pedig lehetnek a segítőink az úton járás folyamán, ha a megfelelő módon használjuk őket. Nem mindegy ugyanis, hogy hogyan kérdezünk, és hogy mit kérdezünk. Amikor belelovalljuk magunkat egy problémába, zakatol az elménk, jönnek és mennek a gondolatok, kérdések fogalmazódnak meg, leginkább a Miért? -ekre vagyunk kíváncsiak. "Miért történik? Miért pont velem történik? Miért viselkednek így velem? Miért beszélnek így velem? Miért nekem kell mindent megcsinálnom?" stb., stb. … Az elme meg akar érteni mindent. Ez a dolga. Nem is lenne ezzel semmi baj, ha miután megértette az összefüggéseket, le tudna állni. De nem tud. Hiszen az egohoz tartozik, az ego pedig önigazolásokat keres, és mindenkivel tudatni akarja, hogy mi a helyzet. Feltétlenül el kell, hogy mesélje mindenkinek, hogy mi történt vele, hogy ki mit mondott, ki mit gondolt, mit érzett az üggyel kapcsolatban. Ilyenkor újra él minden problémás pillanatot, lényegében újra teremti azt. Újra ott terem abban az érzelemvilágban, és beszorul a tér-időnek abba a zugába, ahol az adott probléma lakik. Egy soha véget nem érő történet produkálódik, amelynek kapcsán (vagy már korábban) kialakult gondolati, érzelmi mintázat rögzül. Ezért történhet meg, hogy ha egy problémás helyzetben az ember nem látja meg a tanítást, akkor hiába is lép ki belőle, és megy máshova, ugyanaz a probléma hamarosan visszaköszön. Legyenek akár munkahelyi gondok, párkapcsolati problémák, anyagi nehézségek. Legyen az a szexualitással, önkifejezéssel, önértékeléssel kapcsolatos problémakör, fizikai esetleg más szinteken megjelenő betegségek, bármi.
Amikor azonban megtanultuk a leckét ... végre valahára ... a sokadik kör után, akkor is kapunk még egy próbatételt. Csakis akkor fogjuk tisztán érzékelni, hogy igen, ezzel készen vagyunk, igen, valami nagyot változott ott bennünk legbelül, amikor újra hasonló nehézségek közepette másképp viszonyulunk, másképp viselkedünk, de legfőképpen másképp adunk válaszreakciót a bennünket érő ingerekre, hiszen az a bizonyos gomb már nem nyomódik meg többé.
Minden tanítás. Ezt a mondatot nem szoktuk szeretni. Pedig nagyon igaz. Hogy mire tanít egy-egy helyzet, egy-egy kapcsolat, egy-egy ember? Nem egyszerű felfedezni, hiszen pont, hogy az a feladatunk, hogy ezt végre meglássuk. S, hogy miért nem egyszerű? Mert ott az egónk, az elménk, akivel/amivel azonosítjuk magunkat. Ha én azt gondolom, és úgy élem magam, hogy ez az érző és gondolkodó test vagyok, ami fizikai körvonalaiban mindenki számára látható, akkor hihetetlenül félelmetes ez a földi lét. Gondoljuk csak végig.  A semmi közepén, a Nap körül keringő, a galaxisban és a galaxissal együtt száguldó Föld nevű bolygón élünk, ami az univerzumban kellő távolágból nem is látható. Ráadásul születésünktől kezdve a halálunk felé tartunk. Egyre fogynak a napok, és egyszer csak véget ér ez az életnek nevezett időintervallum. Nincsenek emlékeink arról, hogy lett volna bármi a születésünk előtt, és fogalmunk sincs, hogy mi lesz a halálunk után. Ez a test vagyunk. Nem voltunk és nem leszünk, de most itt vagyunk. Rövid ez az idő. Mihez kezdünk vele? Reggeltől estig dolgozunk, elfáradunk, kialusszuk magunkat, majd kezdjük elölről. Mindeközben egy csomó problémával kell szembenéznünk, megoldanunk, de a problémáknak se vége se hossza. Ha sikerül valami, akkor boldogok vagyunk, ha kudarc ér, akkor elkeseredünk, és jönnek ezek a kérdések: Miért ilyen nehéz az élet? Miért nem lehet könnyebben élni? Olyan az egész, mintha egy elfüggönyözött szobában léteznénk, ahol nem látunk ki az udvarra, azt sem tudjuk, hogy van-e udvar, és ajtók sincsenek, vagyis patt helyzetben vagyunk. Totális áldozatok, kísérleti nyulak. Rohanunk, nincs idő, nincs elég idő semmire, semmi fontos dologra, mintha mindig lemaradnánk valamiről .... de miről is? és mi is a fontos? Később, amikor kezdünk lelkileg is fáradni, felmerül bennünk a kérdés: Mit keresek én itt? Mit csinálok? Mi ez az egész? … és ekkor meglátjuk, hogy a függöny elhúzható. Odaállunk az ablakhoz, és életre kel egy másik kérdés, ami így szól: „Ki vagyok én?” … és … „Mi van a függönyön túl?” … „Hogyan szerezhetek tudomást róla?”
Abban a pillanatban, amikor elkezd lebomlani az egóval való önazonosságunk, no akkor van esélyünk arra, hogy egy másik, magasabb valóságból tekinthessünk rá erre a fizikai világban látható önmagunkra, és kezdjük szép sorjában felfedezni, hogy mi is történik velünk. Ilyenkor változnak a kérdések. A Miért?-eket felváltják Mi?-k és a Hogyan?-ok.
Ki vagyok én? Hol vagyok valójában? Mi történik velem? Hogyan kerültem ide? Mire tanít ez engem? Mit érint meg bennem? Hol érint meg az, ami történik? Milyen érzelmeket hoz elő belőlem?  Igaz az, amit gondolok? Valóban igaz mindaz, amit látok? Ha igen, hogy érzem magam ettől? Ha nem, hogy érzem magam ettől? …
Így aztán lépésről lépésre feltérképezhető maga a történet, az életünk története, és az, ahogy hat ránk. Ez az első lépcső. Ilyenkor még sokan odajönnek hozzánk az ablakhoz, és el akarnak rángatni onnan. Hívnak, hogy menjünk vissza hozzájuk, „figyeljünk rájuk”, „ne vonjuk ki magunkat az „életből”. Vissza-vissza merülünk a történetünk forgatagába, ahol egymást érik az érzelmi játszmák a régi megszokások alapján.
A második nagyon fontos lépcső: túllépni a történeten. Lehet, hogy nem esik most jól neked, amit olvasol, de azt kell mondjam, hogy a történeted/a történetünk egyáltalán nem fontos. Mindegy, hogy mi történt, mindegy, hogy ki mit mondott, mindegy, hogy te hogyan reagáltál. Nem ettől leszünk jó vagy rossz emberek. Ami igazán fontos, hogy túl tudjunk lépni a történetünkön. Ekkor ugyanis a történet részleteit elemző figyelmünket másfelé fordítjuk, önmagunkra tekintünk és elindulunk befelé. Tudjuk jól, hogy mindaz, ami a kívül látható világban megjelenik, az van bennünk, a belső világunkban. Ám azt nem tudjuk, hogy ez hol és hogyan van meg bennünk. Nem tudjuk, hogy milyen területeket érint, és hogy vajon honnan, kitől származik, hogy a miénk-e, vagy csak magunkra vettük más terheit, energiáit … ennek a feltérképezése vezet tovább bennünket. Ez még mindig a megértéshez kapcsolódó folyamat. A kérdések ismét változnak: Hol van ez bennem? Hogyan jelenik meg ez bennem? Milyen érzéseket vált ki bennem? … és ekkor elérkezünk a harmadik fontos lépcsőhöz, ami nem más, mint az: érzelmek felbukkanása. Igen, kinyitjuk a kapukat az érzelmek előtt. Eddig a pontig elnyomtuk őket, nem engedtük szabadjára sem a félelmeinket, sem a haragunkat, sem a szégyenünket, sem a magányunkat, stb. Hagytuk, hogy a régi minták befolyásoljanak, így ez a lépés fájdalmasnak indul, ám ha meglépjük, rájövünk arra, hogy e nélkül nincs továbblépési lehetőségünk. Ám amint merjük hagyni, hogy pl. a félelem teret nyerjen bennünk, abban a pillanatban elillan, eloldódik, és utat nyit valami másnak.
Nemrégiben egy nagyon szép ringató kezelés során végigjártuk ezeket a lépcsőfokokat, és ami történt, az leírhatatlan. No, azért megpróbálom összefoglalni:
A lány fájdalmat érez a testében. A fájdalomba beleutazva felszínre emelkedik a félelem érzése. Ez a félelem előhoz egy emléket, a nagypapa emlékét. Nagypapa nagyon félelmetesen beszél, és a lány akkori önmaga, kicsi kétévesként rettentően fél tőle. Mindent jól akar csinálni, mert nem akarja, hogy a nagypapa rászóljon, de sokszor nem sikerülnek jól a dolgok, ezért megrója őt az öreg. Ekkor túllépve a történeten meghívjuk a nagypapát, és megkérdezzük tőle, hogy hogy érzi magát, és mire vágyik. A nagypapa szomorúnak látszik, figyelemre és szeretetre vágyik. A kétéves kislány ezt látva, egészen másképp tud rátekinteni a nagyapjára, és változni kezdenek az érzések. A félelem sajnálattá alakul, majd ez is változik, és a kislány rájön arra, hogy a nagypapa nem is őrá haragszik, nem is miatta szomorú. Segíteni szeretne az öregnek, s a nagyapja felé irányuló figyelem tartalmi része teljesen átalakul. 




Teret engedtünk a félelemnek, s ennek következtében lehullott az álarc, s a gyermeki önmaga képessé vált arra, hogy meglássa azt, ami valójában ott volt addig is a szeme előtt. Ilyen és ehhez hasonló félreértések-félreérzések miatt éveken át cipeljük a fájdalmainkat, félelmeinket. Ráfoghatjuk a nagypapára, hogy miatta vagyunk rosszul, de volt bárki is az életünk során, aki megakadályozott volna minket abban, hogy megkérdőjelezzük ennek a gondolatnak, tapasztalatnak az igazát? Ugye, hogy nem.
Ott állunk a szobában néha az ablak felé fordulva és vágyva arra, hogy a függönyön túllássunk, de amíg a nagypapát hibáztatjuk, nem marad erőnk ahhoz, hogy megfogjuk a függönyt és elhúzzuk. Egyszer aztán eljön a pillanat, hogy a dolog nem várhat tovább. Megérintjük a vaskos sötét függönyt, és finoman, kissé félve attól, ami mögötte lehet, éppen csak meglibbentjük. A függöny lomhán megmozdul, és a fény megjelenik a rései között. Néha megijedünk, elengedjük a függönyt és visszamegyünk játszmázni, de eddigre már megkaptuk az első "adagot" … s a lelkünk egyre csak vágyja a fényt, a találkozást. További kérdések merülnek fel, amelyek megválaszolása, megértése, elengedése, újabb és újabb függönyt húz el a szemünk elől. Szép lassan látjuk meg a valóságunk magját, amit mi magunk ültettünk el egykor, s most a szárba szökkent növényke élete mintázza a hétköznapjainkat ... ha valami nem tetszik ezen a növényen, vajon ki a hibás? Ha azt kérdezed, miért ilyen a te növényed, vajon hol a válasz?
Tudom, hogy nem könnyű belátni, tudom, hogy nagyon nem egyszerű felfogni és felvállalni, hogy a válaszok benned vannak a saját növénykédet illető összes kérdésre, tehát senki más nem FELELhet a kérdéseidre ... továbbmegyek ... senki más nem FELELős ...
Kérdezz és lélegezz! Lélegezz és kérdezz! Bízz magadban és gyere, menjünk tovább az úton, amin járunk, ki-ki a magáén, tudva, hogy minden segítséget megkapunk, sőt! Mi lenne, ha megengednénk/megengednéd, hogy a segítő kezek elérjenek hozzád?
Mi lenne, ha megengednéd magadnak a könnyebb életet? ... ha észrevennéd a lehetőségeket? Mi történne, ha kiengednéd az elkeseredésedet, teret adva más lehetőségeknek? Mi lenne, ha átengednéd az irányítást és befejeznéd a kontrollálást? ... ha egyszerűen ráfeküdnél az élet áramlására, és hagynád magad, hogy vigyen, amerre csak vihet? ... ha elhinnéd, hogy a dolgok minden képzeletedet felülmúlva sokkal jobban is tudnak alakulni? Mi lenne, ha elengednéd mindazokat az energiacsomagokat, amik akadályoznak az előre haladásban? ... ha megengednéd magadnak azt a tapasztalást, hogy a befelé figyelés és a külvilággal való kapcsolódás egyszerre is működhet? Mit tennél, ha valóra válthatnád az álmaidat? Mi történne … ? Milyen lenne az életed? Milyenné nevelnéd a növénykédet?
Szeretettel ölellek akár ismerlek személyesen, akár nem. Azzal, hogy eljutott hozzád ez az írás, kapcsolódunk, és ez végtelen örömmel tölt el! Legyen áldott minden, amihez hozzáérsz, és mindenki, akivel kapcsolódsz!





Emi utazása

Ahogy a Napot eltakarták a felhők, valami megváltozott. Emi örült volna még egy kis napsütésnek, hiszen olyan hosszú volt a tél, s olyan magányosan telt el. Tele volt bizonytalansággal és félelemmel, nem tudva, hogy mit hoz a holnap. Egyáltalán lesz-e még holnap a számára? Nem igazán értette, hogy hogyan került ebbe a helyzetbe, csak egyet tudott: … hogy nem jó így. Valahogy mindig elakad az élete, de fogalma sincs arról, hogy miért. Alig várta, hogy kiszabadulhasson a szobából, és átadhassa magát az első tavaszi napsugaraknak. Érezte, hogy ez segít majd. Sokkal szebb és jobb jövőt képzelt el magának, és ahogy a Nap sugarai simogatták a bőrét, úgy érezte, hogy végre jó irányt vehet az élete. Talán most megvalósulhatnak az ötletei, az elképzelései. De aztán, olyan hirtelen borította be az eget egy összefüggő szürkéskék felhőtakaró, hogy újra úrrá lett rajta a szomorúság. Rátörtek az emlékek, és már nem volt mit tenni, semmi nem állhatta útját a hozzájuk kötődő érzelmeknek, amelyek most, mint óriás hullámok a viharos óceánon tomboltak fáradt lelkében. 
Az egyik hullám kérdések hadát vetette partra: Miért épp velem történik mindez? Miért kellett ennyi mindent elveszítenem? Kinek ártottam, hogy ezt érdemlem? Miért nem szeret engem senki sem? Miért nem figyelnek rám? … és a kérdések úgy özönlöttek tovább, mint az áradó folyó, rombolást hagyva maguk után, a feltépett sebek lüktető fájdalmát. 
… „Istenem, mikor lesz már ennek vége, mondd, mit tegyek, hogy vége legyen?” – kiáltotta Emi, és a következő pillanatban olyasmi történt, amit soha nem hitt volna el, ha nem ő éli át. Úgy érezte, mintha valaki átölelné, pedig nem volt ott rajta kívül senki emberfia. Mégis, az ölelés valóságos volt, sőt. A fülébe súgott szavak még valóságosabbá tették a pillanatot: „A problémádat az ellenállás okozza. Minden problémát ez okoz. Ám minden problémára van megoldás. Csendesedj el és figyelj befelé …”



Emi nem igazán értette, hogy mit jelentenek ezek a mondatok, de annyira meglepő volt számára a láthatatlan „idegen” érzékelése, hogy ez felülírta minden kételyét. 
Úgy tett, ahogy az „idegen” mondta, becsukta a szemét, vett néhány mély lélegzetet … és a következő pillanatban egy nagyon is ismerős új világban találta magát. Eddigi élete arról szólt, hogy kifelé tekintve, mások visszajelzései szerint alkosson képet magáról. Jó sok félreértésből, elvárásból és megfelelési kényszerből épített akadályok állták az útját. Most, ahogy elindul felfedezni valódi Önmagát, rémülten látta, hogy mit is tett, s hogy mindezzel most szembe kell néznie, különben beleragad. Nem akart beleragadni. Elege volt már a szenvedésből. Élvezni akarta az életét, de a jól működő akadályrendszere ezt nem tette lehetővé … eddig a pillanatig. Most azonban eldönthette, hogy lebontja-e, vagy ugródeszkaként használja-e fel őket. Eleinte nagyon nehéznek élte meg a belső utazását, de ahogy egyre többet gyakorolt, úgy vált egyre könnyebben érthetővé saját világának hihetetlenül izgalmas jelzőrendszere. A teste eddig is folyamatosan küldte a jeleket, de süket fülekre talált minden üzenet. Most azonban, minden alkalommal újabb és újabb üzenet nyert értelmet Emi számára, s ez a sikerélmény felvillanyozta őt. Soha nem hagyott volna ki egyetlen napot sem, alig várta, hogy újabb utazásban lehessen része önnön magában. 

Az élet tele van változásokkal és meglepetésekkel. Amikor túlságosan ragaszkodunk ahelyett, hogy együtt haladnánk az áramlattal, olyankor bezárjuk magunkat az elménk birodalmába. Az elme átveszi a hatalmat, és elhiteti velünk, hogy nem lehet minden tökéletes, és további problémákat gyárt, hogy legyen mit megoldania. Ő, mármint az elme, így tartja fenn a létét, és rettentően félni kezd, amikor veszni lát mindent, amit felépített. Ám az elme ilyesfajta építményei ingatag alapokon nyugszanak, és könnyen romba dőlnek. Amikor ez megtörténik, kiüresedik minden, és elveszettnek érezhetjük magunkat, hiszen odalett a „főnök” a főhadiszállásával együtt. Két dolgot tehetünk: újabb illúzióbirodalmat építünk, vagy őszintén szembenézünk azzal, ami valójában van. Senki nem mondja, hogy ez utóbbi könnyű, de azt igen, hogy ez vezet előre. Nincs más út, csakis befelé indulva juthatunk előre. Gondoljuk csak végig, hol találkoztunk már ilyesmivel. Évről évre ott van a szemünk előtt, együtt élünk vele, benne élünk a tudásban, és mégsincs róla tudomásunk. Pedig a természet a maga módján megadja a válaszokat a kérdéseinkre. Figyeljük csak meg, mit történik, amikor elvetjük a paradicsom magját. Bekerül a földbe, majd amikor vizet kap, útnak indul. Honnan táplálkozik a kis mag? Önmagából merít, hiszen mindaddig, amíg nincsenek hajtásai, nem tud táplálékot készíteni.

A tartalékaiból él. Amint kibújt a fölből, és érzékeli a fényt, és a Nap melegét, képes fenntartani önmagát. Mi az első lépése? Gyökeret növeszt, hogy stabilan meg tudjon kapaszkodni a földben, mely életet adott neki. Ezután kezd csak el szárat és leveleket növeszteni, az ég felé törni, terjeszkedni. Biztonságot adó gyökerek nélkül nem lenne erre képes. Így azonban bátran hozhat sok levelet, készíthet rengeteg tápanyagot,
és adhat teret a testén a sok kis virágnak, amelyekből kifejlődhetnek a piros pozsgás, életteli termések. És itt lenne a vége? Dehogy!  Gondoljuk csak tovább. Sok apró magocska várja, hogy új növény fejlődhessen belőle. S, hol is vannak ezek a magok? Igen, belül, a termés belsejében. Látod már? Érted már? Minden belülről fakad. Miért is működne ez másként pont nálunk, embereknél?


Emi kalandos utazása is meghozta a maga gyümölcsét. Rátalált saját magára, a belső forrására, a saját útjára. S, mi több, rájött arra, hogy minden, amivel a világban találkozik, az őbelőle fakad. Megváltozott az élete. Úgy érezte, hogy újra kisütött a Nap, s bár időnként megjelentek a felhők, ő más szemmel nézett rájuk. Ő maga lett az ég, ahol a végtelen térben szabadon úszhattak akár a felhők is, fújhatott a szél, ragyoghatott a Nap, vagy eshetett az eső. Végtelen szabadságot adott ez Eminek, s ebben a végtelen térben olyan megoldások születtek, amikről régebben álmodni sem mert. 



A testünk üzenetei - A kar és a kéz

Mielőtt belekezdünk, kérlek kedves Olvasó, vess egy pillantást az alábbi fotókra és figyeld meg, hogy mennyi mindent fejezhet ki egy olyan egyszerű dolog, mint például az ölelés:


A karjaink és a kezeink rengeteg lehetőséget adnak arra, hogy a bennünk rejlő érzéseket kifejezésre juttathassuk, vagy éppen elrejtsük. A vállak segítségével kapcsolódnak a mellkashoz és így a szívhez is, lényegében a szívünket terjesztik ki a külvilágba.
Karjaink állapota megmutatja, hogy mennyire vagyunk képesek befogadni az életünk során megtapasztalt dolgokat, élményeket. Mennyire hagyjuk, hogy az áramló energia, maga az élet, átjárja karunk minden egyes sejtjét. Ha fájnak az ízületek, az izmok, vagy a kar még mélyebb rétegei, akkor biztosak lehetünk abban, hogy az adott terület blokkolt állapotban van, akadozik az áramlás, így jelezve azt, hogy valamin nagyon ajánlott változtatni. Lehet, hogy egy megrögzött viselkedésforma, vagy egy régi séma szerint működő reakció halmaz, de az is lehet, hogy az érzelmek megélése és a felgyülemlett feszültségek levezetése szenvedett csorbát az évek során.


A kéz képes arra, hogy simogasson, hogy gyengéden segítséget adjon, kifejezve a szeretetet, de képes arra is, hogy bántalmazzon, hogy fizikai fájdalmat okozzon, hogy elutasítson és ehhez hasonló módon jelezze a nemtetszést, az egyet nem értést. A kéz ujjai külön-külön is jelentőséggel bírnak. Az élet alkotóelemeit jelképezik. A hüvelykujj például az aggódással és az intellektussal kapcsolatos, a mutatóujj a félelmekkel és az ego kérdéskörével. A középső ujjhoz tartozik a harag és a nemiség, a gyűrűsujjhoz értelemszerűen az egybekelés, ugyanakkor a bánat is. A kisujj a család és a színlelés okozta problémákról adhat jelzéseket. 

A magyar szólások is rámutatnak arra, hogy a karok és a kezek mi mindent fejezhetnek ki: Tárt karokkal fogad / Segítő kezet nyújt / A két keze munkája után él / Ég a keze alatt a munka / Benne van a keze valamiben / Enyves keze van / Ha száz keze volna se tudná elvégezni / Messzire elér a keze / Jobbkeze valakinek / Kéz a kézben / Meg van kötve a keze / Nem tudja a jobb kéz, mit csinál a bal / Nem adja ki a kezéből / Megégeti a kezét / Mossa kezeit / Amit egyik kezével ad, a másikkal visszaveszi / Kesztyűs kézzel bánik vele / …
A kéz az élet cselekvő aspektusa, arról árulkodik, hogy képesek vagyunk-e kézben tartani a dolgainkat. Képesek vagyunk-e megragadni valamit és elengedni, ha itt az ideje. Rámutat arra, hogy mindent magunk akarunk-e megcsinálni, vagy hajlandóak vagyunk-e segítséget kérni és elfogadni. Csak a minket illető és nekünk szánt dolgokkal törődünk-e, vagy folyton beleavatkozunk mások dolgába és esetleg mások életét is mi akarjuk irányítani. Sokszor ez nem is tudatos, vagyis fogalmunk sincs arról, hogy éppen ezt tesszük, de ha képesek vagyunk megfigyelni önmagunkat, akkor könnyedén leleplezhetjük azokat a túlkapásokat, vagy éppen hiányosságokat, amelyek problémát, fájdalmat, betegséget okoznak. Abban a pillanatban, amikor rájövünk valami velünk kapcsolatos turpisságra, amikor lényegében leleplezzük magunkat, a viselkedésünket, a szokásainkat, a beszédstílusunkat, a szóhasználatunkat, a reakcióinkat, az érzelmeink kimutatásának vagy elrejtésének zseniális módjait, akkor már nem lehet tovább ugyanúgy élni, nem lehet tovább ugyanúgy csinálni, mert átlátunk saját magunkon. Mondhatnám úgy is, hogy ilyenkor az álarcaink mögé tekintünk, és egyre tisztábban kirajzolódik előttünk mindaz, amit teszünk, mondunk, vagy gondolunk. Ekkor már nem tudunk azonosulni a tetteinkkel, a szavainkkal vagy a gondolatainkkal, hiszen egy kicsit ez olyan, mintha kívülről szemlélnénk ezeket. Megjelenik a valódi énünk, ami nem azonos a személyiségünkkel. Ő ezek felett áll és nagyon tisztán lát. Látja a játszmákat, amiket játszunk, látja a valódi érzéseinket, és pontosan tudja, hogy mi van a mélyben és mi az, ami csupán a felszín hullámzása. Ha ő irányít, akkor nem tévedünk el, ha viszont az ego a főnök és az irányítása alatt beállunk a csatatérre, hogy megvívjuk az összes létező hatalmi harcot a körülöttünk élőkkel, és úgy gondoljuk, hogy ebből győztesen kell kikerülnünk, mert akkor majd jól fogjuk érezni magunkat, és egészségesek leszünk, akkor nagyot tévedünk. Az egyetlen út az EGÉSZ-ség felé önmagunk megismerésén át vezet, melynek eredményeként lelepleződik az ego minden játszmájával együtt. Csakis így ismerhetjük meg valódi lényünket és így juthatunk el abba az állapotba, ahova mindannyian vágyunk, és amit úgy nevezünk, hogy: lelki béke.
Ezt azonban sokan félreértik azt gondolván, hogy amikor elérik a lelki béke állapotát, akkor nem lesznek többé problémáik, nem fog fájni semmijük, nem lesznek soha betegek. Az ő számukra szomorú a tény, hogy ez nem így van. Az igazi Mesterek is, akik valóban a belső béke állapotában élnek, megtapasztalnak problémákat, töréseket az életük során. A különbség mindössze annyi, hogy ők másképp tekintenek ezekre a dolgokra, másként élik meg őket. Előttünk járnak az úton, példát mutatva és ezzel segítve mindannyiunknak. A lényeg azonban nem az, hogy mikor érünk célba, hanem hogy hogyan járjuk végig az utat.



A testünk üzenetei - A lábak


A lábak dolga, hogy az életben előre vigyenek, amit, ha van rá lehetőségük és képességük, meg is tesznek. Olykor gyorsan, máskor lassan haladunk előre, van úgy, hogy szaladunk, vagy eszeveszetten rohanunk, de előfordul, hogy lelassítunk és szép nyugodtan baktatunk tovább. Néha megállunk, talán körül is nézünk, majd újra nekiindulunk, hiszen oly sok minden vár ránk az életünk során. Egyes helyzetek, emberek, gondolatok vagy érzések hatására megtorpanunk, talán félelmünk által vezérelve visszafordulunk, de az is lehet, hogyha nem akarunk találkozni valamivel, vagy valakivel, akkor egyszerűen kikerüljük, elmegyünk mellette, vagy úgy teszünk, mintha nem létezne. Nap, mint nap munkába járunk, kikapcsolódásképpen pedig kimozdulunk, elhagyjuk a városi forgatagot, kocogunk, futunk, gyalogolunk, vagy nagyokat sétálunk, miközben szabadon áramolhat tüdőnkbe a friss levegő, amitől feltöltődünk és a mozgás adta örömérzéssel a szívünkbe térhetünk vissza a mindennapokba, hogy folytassuk utunkat reggeltől estig, hétfőtől vasárnapig, és így tovább.
Ahányan vagyunk annyiféleképpen szedjük lépteinket: lendületesen - vánszorogva, határozottan - tétovázva, magabiztosan - bizonytalanul, ..., de lépkedhetünk simán vagy botladozva, és az is érdekes, hogy vajon a lábaink visznek-e magukkal bennünket, vagy nekünk kell szinte magunk után vonszolni őket. Járásunk minősége, és ezzel együtt a testtartásunk elárulja aktuális lelkiállapotunkat is. Megfigyelhető például, hogy mennyire vagyunk kiegyensúlyozottak és nyugodtak vagy éppen zaklatottak és nyugtalanok.

A külső megfigyelések már önmagukban is sok információt adnak rólunk, azonban már jól tudjuk, hogy vannak mélyebb üzenetek, régi emlékek, érzések, szokások, minták, melyek lábaink egyes területein tárolódva különböző jelzéseket adhatnak, és adnak is, melyek a saját történetünket színesítik, és önmagunk megismerésének újabb lehetőségeit rejtik.

Lábainkat a törzsünkkel a csípőízület köti össze. A csípő önmagában a test egyensúlyáért felelős, és az előrehaladás létrejöttében játszik fontos szerepet. Ahhoz, hogy valóban előre tudjunk haladni feltétlen bizalomra van szükségünk, hiszen a bizalmatlankodás, a félelem, a reményvesztettség nem segítik elő ezt folyamatot, sőt egyenesen akadályozzák. Megállásra, stagnálásra ösztönöznek, melyek idővel különböző tünetek formájában a fizikai síkon is megjelennek a csípőízületben. Elvész a bizalom, és ezzel együtt elvész a rugalmasság, a mozgékonyság is. Hogyan is várhatnánk el a csípőtől, hogy ugyanolyan remekül működjön, mint gyermekkorunkban, amikor még fel sem merült bennünk a bizalmatlanság lehetősége? Hatalmas szemekkel csodálkoztunk rá a világra, minden érdekelt, mindent meg akartunk nézni, mindenhez oda akartunk menni, ki akartuk próbálni, semmi nem tudott visszatartani, szedtük a kis lábainkat, hogy gyorsabbak legyünk, mint anyu. Hova lett belőlünk a felfedezővágy? Hova lett az a gyermek? Nem tűnt el. Most is ott él bennünk, csak kissé a háttérbe szorult, mert a tapasztalatszerzéseink közben évek alatt lassan kialakult bennünk a bizalmatlanság, s ezzel egyenes arányban nőtt a félelmünk. Már nem érezzük egynek magunkat a világgal, elkülönültünk, s ettől vált olyan rettenetessé, hideggé és veszélyessé. De ez csak a látszat. Ha képesek vagyunk arra, hogy a bennünk élő gyermeket ismét a felszínre hozzuk, és szabadjára engedjük, akkor meg fogunk lepődni azon, hogy mekkorát változik a világunk, hogy mennyi izgalmas, érdekes felfedeznivaló van még most is benne, függetlenül attól, hogy hány évesek vagyunk.
Lábainkon továbbhaladva a csípőt a comb követi. Panaszai gyermekkori traumákhoz való ragaszkodásról árulkodhatnak. A térdek szintén a hajthatatlansággal, félelemmel és rugalmatlansággal vannak kapcsolatban, vagyis jelzéseket adhatnak arról, hogy mennyire vagyunk önfejűek, büszkék, öntudatosak. Jellemző rájuk a terhek cipelése, a küzdelem fizikai és lelki síkon is, ezenkívül megjelenik bennük az aggodalom és, hogy mennyire tudjuk az igényeinket érvényesíteni. A lábszár, a lábfej és a lábujjak általában a jövővel kapcsolatosak. Az itt jelentkező problémák jelezhetik, hogy félünk a jövőtől, hogy nem merünk előrehaladni, vagy épp ellenkezőleg, félünk attól, hogy leragadunk valahol és megfeneklünk. Lábfejünk állapota arról is árulkodhat, hogy mennyire értjük meg önmagunkat, a körülöttünk élőket és magát az életet.

A kezeinkhez, az arcunkhoz és a fülünkhöz hasonlóan lábainkon is megtalálhatók testünk különböző területeinek pontjai. A reflexzóna masszázs segítségével akár ezeken keresztül is aktivizálhatjuk különböző szerveinket, felfrissíthetjük vérkeringésünket és energetizálhatjuk magunkat, vagy másokat. 


A reflexpontok időnként fájdalommal jelzik, ha a hozzá kapcsolódó területen valami nincs rendben, így az adott pont masszírozásával távolról is hatást gyakorolhatunk a problémás területre és hozzásegíthetjük a szervezetet a gyógyulási folyamat beindításához. A fájdalom alapvetően a bűntudatról szól. A bűntudat pedig büntetést igényel, ezért ha ez az érzés jelen van bennünk, tapasztalhatjuk, hogy ilyen, vagy olyan formában a fájdalom is előbukkan. Sokan panaszkodnak arról, hogy itt vagy ott fáj valami, s az életkor előrehaladtával ez sokak számára normálisnak tekintendő. Azt mondják, mert így lettünk kondícionálva, hogy ez bizony a korral jár. „Majd te is meglátod, amikor ennyi idős leszel…” „40 év fölött már elkezdődik…romlik a szemed, fáj a derekad, lehajolsz, majd nem tudsz felegyenesedni, hát fiam, te is öregszel…” – ilyen és ehhez hasonló üzenetek érkeznek az idősödő emberektől, nagymamától, nagypapától. Nem azért, mert rosszat akarnak nekünk, hanem azért, mert ők is így hallották a szüleiktől, nagyszüleiktől és szentül meg vannak győződve arról, hogy ez így is van. Vajon hányan kérdőjeleztük ezt meg? Most már egyre többen vagyunk, akik másképp látjuk az életet, a vele járó változásokat és azt, hogy ennek nem kell így lennie. Nem a naivitás vagy a szentimentalizmus mondatja ezt velem, hanem az, hogy láttam olyan 70 - 90 éves embereket, akik korukat meghazudtolva élték az életüket. Ha 1, azaz egyetlenegy ember is képes arra, hogy megteremtsen magának idős kora ellenére egy fiatalosan rugalmas testet és egy szellemileg friss elmét, akkor az út nyitva áll. A többi rajtunk múlik kedves Olvasó! A saját életünk a saját egészségünk a saját kezünkben van. Nekünk kell meghozni a döntést, amit mindig meg is hozunk, csak többnyire nem tudatosan, arról, hogy hogyan éljünk, és mit tapasztaljunk meg. Minél inkább megismerjük önmagunkat, minél jobban megismerjük a hozzánk legközelebb álló teremtmény, azaz a testünk üzeneteit, annál tudatosabban fogjuk élni az életünket, s már nem csupán szenvedő alanyként, áldozatként létezünk a bőrünkben, hanem képessé válunk arra, hogy felvállaljuk a teljes felelősséget önmagunk egészségi állapotáért és az életünk minőségéért. Ám nagyon különbözőek vagyunk, és mindannyian más utakat választunk, másféleképpen szerzünk tapasztalatokat önmagunkról és a világról. Másfajta módszerekre van szükségünk, hogy megtanulhassuk a ránk szabott leckéket. Így aztán vannak, akik, a szenvedés, vagy a betegségek tanító erejének segítségével haladnak az úton. Ha ezt az utat választjuk, akkor legyünk tudatában annak, hogy a betegség nem átok, hacsak nem annak éljük meg. Egy betegség sok mindent megváltoztathat bennünk, kinyithatja a szemünket, ráébreszthet olyasmikre, amikről azelőtt fogalmunk sem volt. Nem az a lényeg, hogy mindenáron megszabaduljunk minden problémától, minden bajtól és betegségtől, hanem az, hogy meg tudjuk figyelni mindazt, ami bennünk zajlik. S, miután megfigyeltük feltehetjük a kérdést: Tudok-e rajta változtatni? Ha nem, el tudom-e fogadni? Van-e bennem ellenállás? El tudom-e fogadni az ellenállásomat? S a további figyelem, a befelé tekintés, a bensőnkben zajló változások, vagy változatlanságok szemlélése még tovább viszi az önmegismerés folyamatát, hiszen a testünk fizikai jelzései felől indulva lényünk mélyebb, rejtettebb zugait is felfedezzük. Tudatosodnak bennünk az érzelmeink, a gondolataink, a reakcióink, a szokásaink, régi megrögzött sémáink, melyek eddig rutinszerűen befolyásolták a viselkedésünket, a hozzáállásunkat, az egész életünk vonulatát. Belső utazásunk során végül rátalálunk a forrásra, lényünk eszenciájára, melyből táplálkozva, erőt merítve megnyílik a lehetőség a folyamatos gyógyulásra testileg és lelkileg egyaránt.

„Az vagyunk, amit gondolunk. Mindaz, ami vagyunk, a gondolatainkból táplálkozik. Gondolatainkból építjük fel a világunkat.” (Buddha)



Miről mesélnek a kövek?

Miről mesélnek a kövek? Miről mesélnek a fák, a virágok? Öleltél-e át hosszan egy olyan fát, ami szó szerint hívott téged? Fogtál-e a kezedben olyan követ, érintettél-e olyan sziklát, amelyre, ha ránéztél, úgy érezted, hogy nem hagyhatod ki, hogy hozzáérj? Beszélgettél-e valaha virágokkal? Éjjel, a városi fényektől távol, néztél-e úgy az égre, hogy belevesztél a csillagokba? Az ember fia-lánya nagyon bele tud ragadni az anyagba. Annyira erőteljesen képes azt hinni, hogy az anyag hozza meg számára a boldogságot. Függővé teszi magát a legkülönfélébb módokon, és képes belekergetni magát és a társait egy végeláthatatlan mókuskerékbe, amiben ahelyett, hogy boldogságra lelne, rettentően elfárad, és megkeseredik.

Ez a minta, ez az emberi program, ezt tanulta anyjától, apjától: felkel, elmegy dolgozni azért, hogy este legyen hova hazamenni, ahol lefekhet aludni, hogy kipihenje magát, mert másnap ugyanezt kell tennie … és ez megy egy életen át. Ha a munkáját jól megfizetik, akkor van elég pénze ahhoz, hogy szép lakásban éljen, hogy anyagi jólétet biztosítson a családjának, néha még élvezhesse is a munkája gyümölcsét egy-egy nyaralással, vagy olyan tárgyakkal, amik pillanatnyi örömöt visznek az életébe. A nyaralás azonban véget ér, a tárgyak okozta öröm hamar elhalványul. De mi marad ezután? Szürke hétköznapok? Panaszkodások? Idegeskedés? Stressz? Pedagógus körökben már szeptemberben az iskolakezdés első napjától a nyári szünetet várja a legtöbb kolléga, a gyerekekről nem is beszélve … és nem csak viccből, komolyan így van. Biztos, hogy más szakmákban is megvannak a szlogenek arra nézve, hogy: „jaj, de jó, hogy vége a napnak, … a hónapnak, … az évnek”. Nagyon sokszor felmerült bennem a kérdés, hogy: Van ennek értelme? Miért csinál olyasmit az ember, amivel csak a gond van, amihez nincs kedve, amiből elege van? Ha pedig van hozzá kedve, akkor miért nem örömmel teszi a dolgát, akkor miért olyan panaszos a szája?

Mindenkinek megvannak a saját frusztrációi, a saját problémakörei, de kiút csak egy van: ez pedig nem más, mint meghallani a szív szavát, a belső hangot, ami csendben utat mutat. Sehol nincs benne a tananyagban az elcsendesedés művészete. Senkit nem érdekel ez egészen addig, amíg azt nem érzi, hogy: „elég volt, mást akarok, másképp akarom, ezt már nem bírom tovább”. Ebben a pillanatban indul el az ember az útján keresve, kutatva, és szinte mindig rátalálva erre az üzenetre: „ülj le, és csendesedj el!”. Mondják úgy is, hogy meditálj. Igen ám, de mi is az a meditáció? A meditáció egyszerűen befelé figyelés, amikor is az érzelmek és az elme elcsendesedése után képessé válok arra, hogy önmagammal kapcsolódjak. Aki valóban meg akarja ismerni önmagát, és meg akarja találni a saját útját, az nem arra törekszik, hogy egy újabb illuzórikus énképet érjen el személyiségfejlődés gyanánt, hanem arra, hogy rátaláljon valódi önmagára, és ez által megismerje azt a tervet, amit ebben az életében véghez kíván vinni ebben a testben. Ez nem jelenti feltétlenül azt, hogy maga mögött kell hagynia mindent, amit eddig csinált, ahol eddig élt. Nem, de persze lehetséges, hogy valaki ezt fogja tenni. Akár marad az ember, akár megy, megváltozik sok minden. Ettől a változástól szoktunk nagyon, de nagyon félni, és inkább nem lépünk. Egy darabig ez megtehető, de amikor már nagyon feszít valami belülről, és mi még mindig nem lépünk, mert a félelmünk nagyobb, akkor magától fog kirobbanni. Hogy milyen formában? Mindenkinél máshogy: lehet betegségként, munkahelyről való kirúgásként, balesetként, stb., de mindenképpen olyan formában robban, ami testestől, lelkestől megráz, hiszen a lélek már évek óta jelzi, hogy figyelj már rá légy oly kedves …

Senki ne várja azt, hogy az elcsendesedés egy pillanat alatt megtörténik, és jól is fog esni, hiszen eddig zaj volt. Nyüzsgés vett körül mindenhol. Amikor csend van, a zajhoz szokott elme megrémül, és elkezdi ontani a képeket, a gondolatokat, érveket, hogy miért hülyeség, és miért haszontalan időpocsékolás ez az egész. Ám, ha ezt az időszakot az ember átvészeli, akkor túljut az elme alkotta gáton, és képessé válik arra, hogy bár az elméje szakadatlanul küzd a figyelem megszerzéséért, ő, mármint az ember el tud tőle határolódni, és mint távoli megfigyelő képes szemlélni az elméje eme taktikáit. Az elme kezdetben még visszaránthat, de amint észrevesszük, máris kiszabadultunk az elme fogságából.


Megtanulva, elmélyítve ezt a szemlélődő figyelmet, érdemes újra körülnézni a világban: 


megérinteni egy téged hívó követ, átölelni egy fát, beszélgetni a virágokkal, és keresni egy olyan helyet, ahol éjjel valóban beleveszhetsz a csillagokba. Ha megteszed, észre fogod venni, hogy mi a különbség … mert van különbség … nem is kicsi.


Az elme állandóan pörög, problémákat gyárt, hogy legyen mit megoldania … ő ettől érzi magát fontosnak és létezőnek. A szív másként működik: amint lelassítja magát az ember, amint ad időt és figyelmet önmagának, rá fog látni arra, hogy hogyan. És ettől minden megváltozik.

Arra várni, hogy valaki majd megmondja a receptet, butaság. A Felemelkedett Mesterek sem receptet adtak a kezünkbe, hanem megmutatták az utat, a tanításaikkal pedig terelgetnek bennünket bízva abban, hogy megértjük az üzeneteiket. A többi azonban már csakis rajtunk múlik, senki máson.



Narayani




Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

FELTÉTEL NÉLKÜLI SZERETET - Sandy Stevenson

A RINGATÁS ÉS ÉN ... (HOLISTIC PULSING) ... MAGDI ÍRÁSA