A következő címkéjű bejegyzések mutatása: hullámok. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: hullámok. Összes bejegyzés megjelenítése

2014. január 2., csütörtök

A kis folyó története

Egy napon, fenn a magas hegyekben megszületett egy kis folyó. Bátor volt, tisztán és ezüstösen csörgedezett, vize kristálytiszta volt. Egy erős, édes vágyakozás foglalkoztatta a mi kis folyónkat. El akart jutni, feltétlenül el kellett jutnia a tengerhez. Nem tudta, miért. Senkinek nem tudta megmagyarázni, egyszerűen csak teljesen biztos volt benne, hogy ez a rendeltetése. Annyira biztos volt benne, amennyire biztos te vagy, amikor a szíved legmélyebb vágyához kapcsolódsz. A folyó tehát a tenger irányába folyt. Számos kalandot élt át ezen az úton. Szerette az érzést, hogy változik. Suttogó forrásból nevető patakká. Számos kavicsot, falevelet, hordalékfát sodort magával. Semmi nem tudta megállítani. Olykor hatalmas szikladarabok kerültek az útjába. Nehezek voltak ahhoz, hogy megmozdítsa őket. Ám a mi kis folyónknak nem volt ideje az erőpróbákra. El akart jutni, el kellett jutnia a tengerhez. Mivel nem ember volt, nem ismerte a büszkeséget. Megváltoztatta hát a folyását, balra, vagy jobbra kanyarodva kerülte ki a sziklákat. Megváltoztatta az irányát, olykor kettévált, és tomboló vízesés lett belőle, vagy sebes örvény és aztán újra lassan áramló folyó, amelyben a pirkadat, mint egy néma tükörben ismerte fel magát reggelente.

Az időközben nagy és széles folyóvá duzzadt patak felvette mindezt az alakot, és még számos másik formát, ám utazása során sosem felejtette el, hogy mit akar, mit kell tennie. Egy napon a folyó megsejtette, hogy az általa vágyott cél már nem lehet messze. Egy leheletnyi só illata érződött a levegőben, és a felette magasodó égen újra és újra sirályok jelentek meg, mint boldogsága előhírnökei. A mi kis folyónk örvendezett és ujjongott. Már csak néhány száz méter a tengerig…


Ám akkor, – röviddel a beteljesülés előtt – a folyó egy sivataghoz ért. Utazása során hatalmassá vált, ám itt minden ereje csődöt mondott. Szándékának tiszta vizét mind elnyelte a sivatag végtelen homokja. A folyót mindez sokkolta, és lemondóan húzódott vissza, ahogyan te is ezt teszed olykor. Nem értette a dolgot. Hiszen mindent helyesen csinált. Annyira biztosan tudta, hogy a tenger az ő végső rendeltetése.


Talán nem küzdött eléggé. Így tehát télen erőt gyűjtött, hogy tavasszal még több elszántsággal és erővel harcolja el magát a tengerig. És…. ezúttal sem sikerült neki. Ettől még dühösebbé vált. Gyűlölte a sivatagot. Utálta magát. Egyre elkeseredettebben szállt szembe ellenállásával. Harcából megszokás lett. Az egykor oly édes vágyakozásából sivár, fakó emlék. A mi fiatal, mindent lehetségesnek tartó folyónk fáradt folyammá vált, az egykor tisztán áttetsző vize komor és sötét lett a sok fájdalmas tapasztalat hatására.


Itt véget is érhetne történetünk, ahogyan ezen a ponton számos ember élete véget ér – rezignáltan, és megrekedve a sivataggal folytatott harcban – életed azon helyzeteiben és kapcsolataiban, amikben pontosan így érzed magad, mint a kis folyó.


Igen, itt végződhetne a történet, ha folyónkat egy napon egy csendes, lágy suttogás fel nem ébresztette volna letargiájából. A szél gyengéden megérintette fáradt lelkét. Semmit nem akart tőle, és a távoli hullámok sós ízét hozta magával. Olyan volt, mintha a szél egy nyugodt dallamot énekelt volna a folyónak.


Egy ősrégi látomás ébredezett a folyóban, mélyen, egészen mélyen legbelül. A mérhetetlen tágasság sejtelme kapcsolódott a szél dalához. A szabadság dala. A forma szabadsága. Az idő szabadsága.


A folyó felébredt szendergéséből, és a szavakon túl megértette, hogy ő maga mindig is a tenger része volt. A világ egyetlen sivatagja sem képes arra, hogy távol tartsa őt, hogy az legyen, aki ő valójában. Folyónk ebben a pillanatban valószínűleg nem tudta volna neked megmagyarázni, mi történt.


Ahogyan néha te sem találod a megfelelő szavakat arra a tudásra, amit talán épp most is érzel magadban. Egyszerűen tudta. És ezzel a tudással képes volt az elengedésre. Elengedte az emlékeket, a számtalan évnyi harcot. Elengedte a kétségeit, megkeseredettségét, fájdalmát. Elengedte a tenger megerőltető keresését, és végül elengedte még azt az elképzelést is, hogy ő egy folyó.


Ebben a megadásban egy nyugodt, békés felismerés rejlett, és ebben a békében a hajlandóság, hogy egyszerűen az legyen, ami éppen van. És akkor újra jött a szél. Ezúttal erősebb és melegebb volt. A sivatag megajándékozta őt a forróságával. A folyó vizét súlytalan, forma nélküli párává alakította át, melyből szürke, sűrű felhő formálódott, amit a szél a tenger fölé sodort. A felhőből pedig lassan milliónyi apró, csillogó esőcsepp kezdett el csepegni. Lehulltak a mélybe. Megérkeztek oda, ahol mindig is voltak.


A folyó hazaért.


 

 Veit Lindau: Der kleine Fluss / fordította: Herold Enikő
Und hier auf Deutch: 
http://www.sevillana.de/alltagswelt/Januar10.htm


2013. december 18., szerda

A változás hullámain

Hatalmas utat jártam be már eddig is, és gyanítom, hogy az út is végtelen. Elmesélni nem tudom, mert a szavak képtelenek arra, hogy átadják mindazt, amit átéltem, és ami megváltozott bennem. Mégis itt ülök a gép előtt és írok, mert valahogy, valami formába kívánkozik. Hát legyen.

Ahogy mindenkinek, nekem is megvannak azok a sarkalatos történések, traumák az életem bizonyos szakaszait illetően, amelyek élménye belém égetett bizonyos programokat. Olyanokat, mint: "ha azt akarod, hogy szeressenek, akkor tégy úgy, ahogy elvárják" ... "csavard le a szereteted lángját, mert ha nagyon szeretsz valakit, akkor elveszíted, és az pokoli fájdalommal jár" ... "ne bízd rá a lelkedet és a szívedet senkire, mert visszaélnek vele" ... és egy csomó más apróság, amelyek miatt egyre jobban nem éreztem jól magam a bőrömben. Sokan mondják, hogy nagyon érzékeny vagyok, és talán túlreagálok dolgokat. Lehet, de hát kérem, ez vagyok én ... úgy értem, ez is én vagyok. S, talán nem véletlen, hogy ennyire érzékeny lettem az évek során, különösen azóta, amióta elindultam a saját utamon. 

S, hogy mi változott? A hullámok hátán lovagolva, szélsebesen mentem fölfelé, majd zuhantam alá, és úgy tűnt, hogy ennek a folyamatnak nincs se vége, se hossza. Hozzáteszem, nem szeretem a hullámvasutat, és mégis hagytam, hogy ez a folyamat megtörténjen bennem, mert már nagyon időszerű volt. 
Az eredmény pedig: egyre jobban látom magam, ahogy a különböző szituációkban működöm. Rálátok a régi sémáimra, azokra a programokra, amik meghatározzák a viselkedési mintázataimat ... látom, hogy ezek közül melyik az "enyém" és mik azok, amiket az "ősöktől kaptam" illetve vettem át öntudatlanul. Már nem zuhanok bele egy-egy szerepbe, amit játszom. Mindannyian szerepeket játszunk, de nem mindegy, hogy ezekkel a szerepekkel mennyire azonosulunk. Vannak még szenvedéseim, de sokkal gyorsabban túl jutok rajtuk. Régen a nap 24 órájában tudtam nagyon szomorú lenni. Ma ez már nem így van. Iszonyúan tudtam sajnálni magam, ma már ezt is másképp kezelem. Tudom, hogy mindenkiben ott élnek az elkeseredett, elhagyatott, magányos, félős, visszahúzódó részei, és ezek a részek időnként nagy erővel jelentkeznek be. Semmi más nem gyógyítja őket, mint a figyelem és a szeretetteljes elfogadás. Ezt sokáig kívülről vártam, kívül kerestem. Ma már tudom, hogy én vagyok az egyetlen, akiből ez kiindul, és, ha én nem tudom szeretni és elfogadni ezen részeimet, akkor senki sem fogja. Így, ha felbukkannak, egyszerűen szeretettel átölelem őket, és hagyom, hogy abban a belső térben ők is létezzenek, ha létezni kívánnak. Hely van bőven :) elférnek. Ha bezárnám őket az érzések elnyomásával, az valamilyen betegség alapjául szolgálhatna. Ha átadnám nekik a hatalmat, mert annyira azonosulnék velük, akkor pánikból, félelemből és egyéb hasonló érzésekből táplálkoznék, és ezek vezérelnék az életemet. Ehelyett rájuk tekintek, és csendben elfogadom a jelenlétüket, átitatom őket fénnyel és szeretettel, és továbblépek. Hadd meséljek el egy konkrét példát, hogy jobban megértsd, mire gondolok.

A minap egy olyan szituációba kerültem, ahol egy kérdésemre nem kaptam választ. A kérdés fontos volt (számomra), és nagyon vártam a választ. Miközben szemtől szemben álltunk egymással, határozottan éreztem, hogy két út nyílik meg előttem: az egyik a kétségbeesésem által irányított módon, a másik a nyugalom, minden rendben van érzése által irányított módon. Szó szerint érzékeltem, ahogy egyre erősödik bennem a kétségbeesés, és ha ez így megy tovább, akkor nemsokára idegesen kiabálni fogok, mert igenis tudni akarom a választ. Eközben érzékeltem a háttérben a bennem lévő nyugalmat is. Vettem egy hatalmas levegőt és azt mondtam magamnak: ide figyelj, ha akarsz, tombolj, de csak itt belül, mert én most nem adok neked hangot, másképp szeretném lekommunikálni ezt a dolgot. Néhány pillanat múlva a kétségbeesés alábbhagyott, és olyan mondatok jöttek ki a számon, amiket a kétségbeesés soha nem tudott volna megszülni. 

Tudatában lenni annak, hogy mi történik bennünk, hatalmas erő. Ekkor nyílik meg a tudatos választás lehetősége. Az alsó asztrálban vagyok-e, és a félelmeim irányítanak, vagy magasabb dimenziókból táplálkozom, a béke és a nyugalom szféráiból ... nagyon nem mindegy. Ám ezek rezgések, hullámok. Mindkét világnak különböző a rezgésszintje. A kérdés csak az, hogy én magam melyikre hangolódom rá, és hogy képes vagyok-e megemelni a rezgésszintemet. Érzékelem-e ebben a stresszes világban a bennem lévő békét és nyugalmat? Érzékelem-e a káoszon túl, hogy mindig rend van, minden pillanatban?
  
Utazásom ezen állomásán azt látom, hogy mindenkinek égető szüksége van arra, hogy ezekkel a dolgokkal tisztában legyen. Hogy egyre jobban képessé váljon arra, hogy érzékelje és őszintén megismerje önmagát. Hogy ne egy elképzelt énképet építsen továbbra is, ami a legváratlanabb pillanatokban képes összeomlani, hanem felfedezhesse valódi önmagát. Én a RINGATÁSBAN találtam meg azt, ami ehhez hozzásegített. Ez olyan, ami felráz abból, amiben benne vagy jelenleg, ami biztonságos teret ad ahhoz, hogy kinyisd a szemed, és ráláss a dolgokra, és ami megtanítja neked azt, hogy benned van az összes titok nyitja ... megtanítja a szemlélődő figyelmet és a csendet úgy, hogy közben megtanít kapcsolódni önmagaddal és másokkal ... a ringatásban nem kell önmagadon dolgozni, csak hagyni, hogy a dolgok megtörténjenek ... Talán pont ezért nem könnyű, mert annyira végtelenül egyszerű ... de próbálkozz bármivel is, a csendben jön elő a kérdéseidre a válasz. A ringatásban pedig mindez benne van. Benne vannak a nagy és a kis hullámok, majd a tükörsima víz, és benne van az óceán mélysége is ... a legszebb önismereti módszer, amivel valaha találkoztam. Adni és kapni, kapcsolódni, szeretni és szeretve lenni. 

Egy tanítványom azt mondta az első tanfolyami napon, hogy: "ez az, amire mindenki vágyik, csak senki nem tud róla, hogy van ilyen". Hát én most elmondom neked, hogy Te is tudd: IGEN, VAN ILYEN. MEGTAPASZTALHATÓ. HA AKAROD, AKKOR SZÁMODRA IS ELÉRHETŐ. KIPRÓBÁLHATÓ. ALKALMAZHATÓ.

Hálás vagyok a sorsnak, hogy ide vezetett, ahol most vagyok. S, hogy jó úton járok-e? Nem tudom, mert mondhatnám, hogy nincs jó és nincs rossz, csak út van, de ehelyett azt mondom, amit érzek. Jól érzem magam a bőrömben ... és ez ahhoz képest ahogy indultam, hatalmas változás. 

Engedd meg, hogy egy Márai idézettel zárjam soraimat, ami épp a napokban újra felbukkant előttem. Beleillik a képbe, hiszen mindennek megvan a miértje, akár tudunk róla, akár nem ... s, amikor látszólag minden a feje tetejére áll, akkor épp olyan változás hullámain lovagolunk, ami nagyon időszerű, hiszen látható jelei vannak a fizikai síkon is:
"Kezdem gyanítani, hogy mindabban, ami fontos és másíthatatlan, nincs véletlen. (...) Vannak pillanatok, amikor játszik velünk az élet, s kissé összecseréli bennünk mindazt, amiről azt hittük, hogy végleges." (Márai Sándor)

Köszönöm, hogy elolvastad. 






Edit írása: Ringatás avagy a test mindenre emlékszik

Ringatás avagy a  test mindenre  emlékszik.   Egy nagyon komoly  műtét után  döntöttem el, hogy keresek valakit, aki segít oldani-kivezetni ...