Egy napon, fenn a magas hegyekben megszületett egy kis
folyó. Bátor volt, tisztán és ezüstösen csörgedezett, vize kristálytiszta volt.
Egy erős, édes vágyakozás foglalkoztatta a mi kis folyónkat. El akart jutni,
feltétlenül el kellett jutnia a tengerhez. Nem tudta, miért. Senkinek nem tudta
megmagyarázni, egyszerűen csak teljesen biztos volt benne, hogy ez a
rendeltetése. Annyira biztos volt benne, amennyire biztos te vagy, amikor a
szíved legmélyebb vágyához kapcsolódsz. A folyó tehát a tenger irányába folyt.
Számos kalandot élt át ezen az úton. Szerette az érzést, hogy változik. Suttogó
forrásból nevető patakká. Számos kavicsot, falevelet, hordalékfát sodort
magával. Semmi nem tudta megállítani. Olykor hatalmas szikladarabok kerültek az
útjába. Nehezek voltak ahhoz, hogy megmozdítsa őket. Ám a mi kis folyónknak nem
volt ideje az erőpróbákra. El akart jutni, el kellett jutnia a tengerhez. Mivel
nem ember volt, nem ismerte a büszkeséget. Megváltoztatta hát a folyását, balra,
vagy jobbra kanyarodva kerülte ki a sziklákat. Megváltoztatta az irányát,
olykor kettévált, és tomboló vízesés lett belőle, vagy sebes örvény és aztán
újra lassan áramló folyó, amelyben a pirkadat, mint egy néma tükörben ismerte
fel magát reggelente.
Veit Lindau: Der
kleine Fluss / fordította: Herold Enikő
Az időközben nagy és széles folyóvá duzzadt patak
felvette mindezt az alakot, és még számos másik formát, ám utazása során sosem
felejtette el, hogy mit akar, mit kell tennie. Egy napon a folyó megsejtette,
hogy az általa vágyott cél már nem lehet messze. Egy leheletnyi só illata
érződött a levegőben, és a felette magasodó égen újra és újra sirályok jelentek
meg, mint boldogsága előhírnökei. A mi kis folyónk örvendezett és ujjongott.
Már csak néhány száz méter a tengerig…
Ám akkor, – röviddel a beteljesülés előtt – a folyó
egy sivataghoz ért. Utazása során hatalmassá vált, ám itt minden ereje csődöt
mondott. Szándékának tiszta vizét mind elnyelte a sivatag végtelen
homokja. A folyót mindez sokkolta, és lemondóan húzódott vissza, ahogyan
te is ezt teszed olykor. Nem értette a dolgot. Hiszen mindent helyesen csinált.
Annyira biztosan tudta, hogy a tenger az ő végső rendeltetése.
Talán nem küzdött eléggé. Így tehát télen erőt
gyűjtött, hogy tavasszal még több elszántsággal és erővel harcolja el magát a
tengerig. És…. ezúttal sem sikerült neki. Ettől még dühösebbé vált. Gyűlölte a
sivatagot. Utálta magát. Egyre elkeseredettebben szállt szembe
ellenállásával. Harcából megszokás lett. Az egykor oly édes vágyakozásából
sivár, fakó emlék. A mi fiatal, mindent lehetségesnek tartó folyónk fáradt
folyammá vált, az egykor tisztán áttetsző vize komor és sötét lett a sok
fájdalmas tapasztalat hatására.
Itt véget is érhetne történetünk, ahogyan ezen a
ponton számos ember élete véget ér – rezignáltan, és megrekedve a sivataggal
folytatott harcban – életed azon helyzeteiben és kapcsolataiban, amikben
pontosan így érzed magad, mint a kis folyó.
Igen, itt végződhetne a történet, ha folyónkat egy
napon egy csendes, lágy suttogás fel nem ébresztette volna letargiájából. A szél
gyengéden megérintette fáradt lelkét. Semmit nem akart tőle, és a távoli
hullámok sós ízét hozta magával. Olyan volt, mintha a szél egy nyugodt dallamot
énekelt volna a folyónak.
Egy ősrégi látomás ébredezett a folyóban, mélyen,
egészen mélyen legbelül. A mérhetetlen tágasság sejtelme kapcsolódott a szél
dalához. A szabadság dala. A forma szabadsága. Az idő szabadsága.
A folyó felébredt szendergéséből, és a szavakon túl
megértette, hogy ő maga mindig is a tenger része volt. A világ egyetlen
sivatagja sem képes arra, hogy távol tartsa őt, hogy az legyen, aki ő
valójában. Folyónk ebben a pillanatban valószínűleg nem tudta volna neked
megmagyarázni, mi történt.
Ahogyan néha te sem találod a megfelelő szavakat arra
a tudásra, amit talán épp most is érzel magadban. Egyszerűen tudta. És ezzel a
tudással képes volt az elengedésre. Elengedte az emlékeket, a számtalan évnyi
harcot. Elengedte a kétségeit, megkeseredettségét, fájdalmát. Elengedte a
tenger megerőltető keresését, és végül elengedte még azt az elképzelést is,
hogy ő egy folyó.
Ebben a megadásban egy nyugodt, békés felismerés
rejlett, és ebben a békében a hajlandóság, hogy egyszerűen az legyen, ami éppen
van. És akkor újra jött a szél. Ezúttal erősebb és melegebb volt. A sivatag
megajándékozta őt a forróságával. A folyó vizét súlytalan, forma nélküli párává
alakította át, melyből szürke, sűrű felhő formálódott, amit a szél a tenger
fölé sodort. A felhőből pedig lassan milliónyi apró, csillogó esőcsepp kezdett
el csepegni. Lehulltak a mélybe. Megérkeztek oda, ahol mindig is voltak.
A folyó hazaért.
Und hier auf
Deutch:
http://www.sevillana.de/alltagswelt/Januar10.htm
