A következő címkéjű bejegyzések mutatása: gyengéd érintés. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: gyengéd érintés. Összes bejegyzés megjelenítése

2014. január 2., csütörtök

A kis folyó története

Egy napon, fenn a magas hegyekben megszületett egy kis folyó. Bátor volt, tisztán és ezüstösen csörgedezett, vize kristálytiszta volt. Egy erős, édes vágyakozás foglalkoztatta a mi kis folyónkat. El akart jutni, feltétlenül el kellett jutnia a tengerhez. Nem tudta, miért. Senkinek nem tudta megmagyarázni, egyszerűen csak teljesen biztos volt benne, hogy ez a rendeltetése. Annyira biztos volt benne, amennyire biztos te vagy, amikor a szíved legmélyebb vágyához kapcsolódsz. A folyó tehát a tenger irányába folyt. Számos kalandot élt át ezen az úton. Szerette az érzést, hogy változik. Suttogó forrásból nevető patakká. Számos kavicsot, falevelet, hordalékfát sodort magával. Semmi nem tudta megállítani. Olykor hatalmas szikladarabok kerültek az útjába. Nehezek voltak ahhoz, hogy megmozdítsa őket. Ám a mi kis folyónknak nem volt ideje az erőpróbákra. El akart jutni, el kellett jutnia a tengerhez. Mivel nem ember volt, nem ismerte a büszkeséget. Megváltoztatta hát a folyását, balra, vagy jobbra kanyarodva kerülte ki a sziklákat. Megváltoztatta az irányát, olykor kettévált, és tomboló vízesés lett belőle, vagy sebes örvény és aztán újra lassan áramló folyó, amelyben a pirkadat, mint egy néma tükörben ismerte fel magát reggelente.

Az időközben nagy és széles folyóvá duzzadt patak felvette mindezt az alakot, és még számos másik formát, ám utazása során sosem felejtette el, hogy mit akar, mit kell tennie. Egy napon a folyó megsejtette, hogy az általa vágyott cél már nem lehet messze. Egy leheletnyi só illata érződött a levegőben, és a felette magasodó égen újra és újra sirályok jelentek meg, mint boldogsága előhírnökei. A mi kis folyónk örvendezett és ujjongott. Már csak néhány száz méter a tengerig…


Ám akkor, – röviddel a beteljesülés előtt – a folyó egy sivataghoz ért. Utazása során hatalmassá vált, ám itt minden ereje csődöt mondott. Szándékának tiszta vizét mind elnyelte a sivatag végtelen homokja. A folyót mindez sokkolta, és lemondóan húzódott vissza, ahogyan te is ezt teszed olykor. Nem értette a dolgot. Hiszen mindent helyesen csinált. Annyira biztosan tudta, hogy a tenger az ő végső rendeltetése.


Talán nem küzdött eléggé. Így tehát télen erőt gyűjtött, hogy tavasszal még több elszántsággal és erővel harcolja el magát a tengerig. És…. ezúttal sem sikerült neki. Ettől még dühösebbé vált. Gyűlölte a sivatagot. Utálta magát. Egyre elkeseredettebben szállt szembe ellenállásával. Harcából megszokás lett. Az egykor oly édes vágyakozásából sivár, fakó emlék. A mi fiatal, mindent lehetségesnek tartó folyónk fáradt folyammá vált, az egykor tisztán áttetsző vize komor és sötét lett a sok fájdalmas tapasztalat hatására.


Itt véget is érhetne történetünk, ahogyan ezen a ponton számos ember élete véget ér – rezignáltan, és megrekedve a sivataggal folytatott harcban – életed azon helyzeteiben és kapcsolataiban, amikben pontosan így érzed magad, mint a kis folyó.


Igen, itt végződhetne a történet, ha folyónkat egy napon egy csendes, lágy suttogás fel nem ébresztette volna letargiájából. A szél gyengéden megérintette fáradt lelkét. Semmit nem akart tőle, és a távoli hullámok sós ízét hozta magával. Olyan volt, mintha a szél egy nyugodt dallamot énekelt volna a folyónak.


Egy ősrégi látomás ébredezett a folyóban, mélyen, egészen mélyen legbelül. A mérhetetlen tágasság sejtelme kapcsolódott a szél dalához. A szabadság dala. A forma szabadsága. Az idő szabadsága.


A folyó felébredt szendergéséből, és a szavakon túl megértette, hogy ő maga mindig is a tenger része volt. A világ egyetlen sivatagja sem képes arra, hogy távol tartsa őt, hogy az legyen, aki ő valójában. Folyónk ebben a pillanatban valószínűleg nem tudta volna neked megmagyarázni, mi történt.


Ahogyan néha te sem találod a megfelelő szavakat arra a tudásra, amit talán épp most is érzel magadban. Egyszerűen tudta. És ezzel a tudással képes volt az elengedésre. Elengedte az emlékeket, a számtalan évnyi harcot. Elengedte a kétségeit, megkeseredettségét, fájdalmát. Elengedte a tenger megerőltető keresését, és végül elengedte még azt az elképzelést is, hogy ő egy folyó.


Ebben a megadásban egy nyugodt, békés felismerés rejlett, és ebben a békében a hajlandóság, hogy egyszerűen az legyen, ami éppen van. És akkor újra jött a szél. Ezúttal erősebb és melegebb volt. A sivatag megajándékozta őt a forróságával. A folyó vizét súlytalan, forma nélküli párává alakította át, melyből szürke, sűrű felhő formálódott, amit a szél a tenger fölé sodort. A felhőből pedig lassan milliónyi apró, csillogó esőcsepp kezdett el csepegni. Lehulltak a mélybe. Megérkeztek oda, ahol mindig is voltak.


A folyó hazaért.


 

 Veit Lindau: Der kleine Fluss / fordította: Herold Enikő
Und hier auf Deutch: 
http://www.sevillana.de/alltagswelt/Januar10.htm


Edit írása: Ringatás avagy a test mindenre emlékszik

Ringatás avagy a  test mindenre  emlékszik.   Egy nagyon komoly  műtét után  döntöttem el, hogy keresek valakit, aki segít oldani-kivezetni ...